Az előző részben írtam arról hogy hogyan érkezünk erre a Földre, és arról hogy melyik életszakaszban mi történik velünk, mi a feladatunk, milyen képességeket fejlesztünk ki az egyes időszakokban.
Most egy olyan dologgal folytatom, amit igazából mindenki tud, de talán nem gondoljuk hogy ennek a jelenségnek különösebb jelentősége lenne. Ez pedig
az utánzás.
Az utánzás
A kisgyermek utánoz bennünket. Ezt akaratlanul teszi. És ez nagyon fontos, mert ha ezt tudjuk, akkor megértjük azt hogy mit miért csinál gyermekünk. És ettől kezdve izgalmas a dolog!
Mozgás = utánzás
Mit jelent ez? Azt, hogy a gyerek azt csinálja ,amit tőlünk lát. Tehát ha csak lerúgjuk a lábunkról a cipőnket, akkor nem fogja ő sem a polcra tenni. Ha nem mosunk kezet evés előtt, akkor ő sem fog. Ha teli szájjal beszélünk ,ha nem ágyazunk be ,ha egész nap a képernyőt bámuljuk ,ha nem figyelünk rá amikor mondani akar nekünk valamit ,ha nem rakunk rendet...a lista végtelen.
Mindent pont úgy fog csinálni ahogy tőlünk látja!
Ezért hatástalan a "szentbeszéd" és a "Hányszor megmondtam...?" -kezdetű mondatok!
Érdekes az is, hogy nem elsősorban azért, mert
látja a mozdulatot, hanem mert az utolsó porcikájáig
megéli a mozdulatot. Az egész testében-lelkében lejátszódik a folyamat.
Ezért van az, hogy amikor a gyerek látszólag passzív, tehát nem vesz részt a körjátékban, mondókázásban,
belsőleg mégis együtt mozog, és átéli azt amit a többiek. Így lehetséges hogy bár az oviban meg sem szólal, otthon gond nélkül elismétli a dalokat.
Úgy is összefoglalhatjuk, hogy a gyerekek azt csinálják, ami a mi bensőnkben végbemegy! Így már érthető, hogy miért nem köszön és/vagy dugja ki a nyelvét a szomszéd néninek, (akit mi utálunk, mert egy bajkeverő pletykás), de ha találkozunk vele, akkor mégis kedvesen mosolygunk, miközben meg tudnánk fojtani egy kanál vízben.
Mit tehetünk, hogy a gyerek jobban szót fogadjon?
Hát, kezdjük magunkon!
Mivel a gyerek a fennt leírtak alapján tükröt tart nekünk, a nevelését nem kezdhetjük máshol, csak saját magunkon! Tehát ha mi hiteles példát mutatunk neki, akkor számíthatunk arra hogy ezt a mintát fogja másolni!
Mi legyen az első lépés?
1. Megfigyelés
Kezdjük avval, hogy megfigyeljük a szituációkat, gyereket, a mi reakciónkat a történtekre. Hamar észre fogunk venni ismétlődő motívumokat.
Pl: Állandóan felugrál az asztaltól evés közben? Hogy viselkedek én? Mindent odakészítek az asztalra? Vagy odamegyek még sóért, a szalvétát is elfelejtettem tehát újra felállok, még a telefont is megnézem, mert üzenetem érkezett?
Vagy egy másik példa. Ha hazaértem, rögtön a helyére teszem a cipőmet, táskámat, kabátomat, elpakolom amit vásároltam,vagy mindent csak ledobok "majd elpakolok később!" -felkiáltással? Miért nem pakolok el rögtön? Tele van a fogas/polc, és már nincs hely a kabátomnak/cipőmnek, táskámnak? Csak "lusta" vagyok? Nincs rá időm?
2. Változtatás az eddigi berögződött szokásokon
Nézzük az első példát:Tehát már megfigyeltem hogy sokszor felugrálok, evés közben más dologra is figyelek (pl. telefon). Megoldás: törekszem arra, hogy minden szükséges dolog az asztalon legyen. A telefont viszont erre az időre félre rakom.
A második szituációnál pedig rájövök hogy folyton tele a fogas, már nem fér rá több ruha, és a táskámnak sincs sehol helye. A megoldás itt is kézenfekvő: ki kell találnom egy olyan megoldást, ami megoldja a zsúfoltság problémáját, így könnyebben a helyére kerülnek a dolgok!
3. Következetesség
Nem csak a gyerekkel, de magammal szemben is! Mindenképpen tartsuk magunkat a felállított szabályokhoz! Ezt mondjuk el a gyereknek is, (az ő mindenkori szintjén) és ne engedjünk belőle!
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne álljunk fel egy rongyért, ha kiborult egy pohár víz, vagy csenget a postás. Ha az az alap, hogy nem ugrálunk fel, akkor ez a néhány kivétel ezt nem befolyásolja. De csak akkor, ha rögzültek a szabályok!
Nálunk is a fentiekhez hasonlóan történnek az étkezések. Olyan mélyen rögzült ez az idők során, hogy a három fiam a nagymamát, de még egy vendéget is figyelmeztetett, hogy mi most éppen az asztalnál ülünk, úgyhogy ne vegye fel a telefont!
Azért a kivételre is írok példát: Van olyan, hogy tényleg fontos hívást várok, ekkor elnézést kérek, és a lehető leghamarabb befejezem a hívást, ill. röviden elmondom nekik hogy miről volt szó. (Pl. hivatalos, vagy iskolai dolog..stb). Mivel tudják hogy itt
tényleg fontos, és valóban ritkán fordul elő, ezért ettől még nem válik a szabályunk hiteltelenné.
Érdemes a lehető legkorábban lefektetni a szabályokat-természetesen jó példát mutatva az élen járni-mert minél nagyobbak, annál több erőfeszítésünkbe fog ez kerülni! Ugye senki nem akarja hogy néhány év múlva a közös családi ebédek alatt mindenki a kütyüjét nyomogassa az egymásra figyelés, és a beszélgetés helyett? Vagy a kamasz gyereke(i) után a lakásban szétdobált ruhákat pakolni? Nyilván ez most rengeteg erőfeszítést igényel, de később sokszorosan megtérül a befektetett energia!
A következő részben a szülő/nevelő példamutató szerepéről lesz szó, valamint arról, hogy hogyan kerülhetünk az önnevelésen keresztül egyre közelebb a gyermekünkhöz.
